|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 7 találat | lapozás: 1-7 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kafka, Franz 2014. április 22.Rendszerváltók melankóliája„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről. Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.) De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre. Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni. Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő? Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy: „– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt. – Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember. – Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...) – (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád? Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta: – Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...) – A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám. – Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége. – Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott. Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok. Vannak-e még ilyen emberek?” Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2014. szeptember 5.Egyesülettel a felolvasószínházértMásfél évvel ezelőtt egyalkalmas kocsmai felolvasószínházat tervezett a Látó csapata, a közönség fogadtatásának köszönhetően azonban Havi dráma sorozat lett belőle. Pénteken este immár a nyolcadik előadást mutatják be, amellyel elindul a következő szezon a kocsmaszínházak sorozatában. Az idei szezon újdonsága, hogy míg eddig ingyen és bérmentve, nulla lejből valósították meg az előadásokat, most létrejött a Josef K. Egyesület, amellyel az előadások anyagi fedezetét próbálják előteremteni pályázatok útján. A kocsmaszínház ötletgazdája, Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője adta a nevet az egyesületnek, Franz Kafka A per című regényének főhőse, Josef K. tipikus közép-kelet-európai figura, akivel fura dolgok történnek. „Nem akartunk sem magyar, sem román vonatkozású nevet, hanem egy nemzetközit, amellyel akár Németországban is pályázhatunk. A mi közös nyelvünk Josef K., ezzel próbálunk az abszurd világra realista választ adni” – fogalmaz Szabó Róbert Csaba. A kocsmaszínházi előadások továbbra is a G. Kávézóban lesznek, amely a kezdeményezők szerint tökéletes helyszín. Az egyesület tagja lett Takács Zoltán, a kávézó vezetője is, akinek – elmondása szerint – régi vágya teljesül a Havi dráma sorozattal, ugyanis így a G. Kávézó is hozzájárulhat Vásárhely kulturális életéhez. Eleinte a felolvasószínházi estek célja az volt, hogy a Látó szépirodalmi folyóiratban megjelent színházi szövegeket bemutassák, aztán kinőtte magát a rendezvény. Patkó Éva rendező szerint olyan szövegek is bemutatásra kerülnek a G. Kávézóban, amelyek nem biztos, hogy megállnák a helyüket színpadon, mivel nem feltétlenül színpadra íródtak. Patkó Éva emellett fontosnak tartotta hangsúlyozni: az, hogy felolvasószínház, nem azt jelenti, hogy reggel elolvassák a színészek a szöveget, este pedig már lehet is előadást tartani. „Heteket dolgozunk egy-egy előadáson, úgy, hogy van olyan színész, aki kívülről megtanulja közben a szöveget, közben pedig mozgás is van. A cél nem a színház, de a színház a forma” – fogalmazott Patkó Éva. Az új szezon első öt előadásának anyagi fedezetét az Etnikumközi Alapítvány pályázatán nyerték meg – mondta Fülöp Tímea, aki szintén alapítója a Josef K. Egyesületnek. Ennek részeként mutatták be a Vásárhelyi Forgatagon a Kenyérrel – Remix című előadást, amely leginkább Szabó Róbert Csaba slam poetryjeiből állt össze, de a nagy sikerre való tekintettel októberben a G. Kávézóban is előadják. A szezonnyitó a G-ben pénteken este lesz, amikor Pálffy Zsófia Kék virsli című „kocsmadrámáját” adják elő. Ez is egy különleges szöveg, ugyanis Pálffy Zsófia még drámaírást tanul, így a műve tanórákon született, a fiatal drámaíró bemutatkozásának is számít ez az előadás. A Kék virsli gyakorlatilag egy kocsma, amelyet tulajdonosai kénytelenek bezárni. Erről szól az előadás, illetve arról, hogyan is gyászolja kocsmáját a tulaj és annak felesége. Az előadásban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészei mellett a Csíki Játékszín művészei és színésztanoncok is fellépnek. Az őszi kocsmaszínházi szezonban még bemutatják Alina Nelega Kamikaze című darabját magyar nyelven, Gavril Cadariu rendezésében. Lesz még román nyelvű előadás is, Elise Wilk Pisica verde című szövegét Andi Gerghe rendezi, magyar felirattal látható majd. Ugyanakkor bemutatásra kerül egy „impróelőadás” is Szabó Róbert Csaba és Florentina Vary drámaírók közreműködésével, Patkó Éva rendezésében. Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár) 2015. szeptember 23.Hét bemutató és miniévad a magyar színházbanSilviu Purcărete rendező vezetésével már három hete zajlanak a Julius Caesar próbái, a Kolozsvári Állami Magyar Színház 223. évadának első bemutatóját október 9-én tartják a nagyteremben – jelentette be a sajtónak tegnap Tompa Gábor igazgató. Mint mondta, az utóbbi évek zsúfoltsága után, amikor jóformán egymást követték a bemutatók, ezúttal kicsit lassítanak, hogy lehetőségük legyen gyakrabban műsorra tűzni előadásokat, ezáltal művészi szempontból is megfelelő szinten tudják őket tartani. 2016 májusáig összesen hét új produkcióval készülnek, a shakespeare-i tragédia után Franz Kafka Amerika című regényének adaptációja következik, amelyet Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház dráma tagozatának művészeti vezetője visz színre. A gyerekeknek is kedveskednek: január közepére időzítették Békés Pál meseregénye nyomán, Béres László rendezésében A kétbalkezes varázsló országos bemutatóját. Akárcsak Silviu Purcărete és Michal Dočekal, Felix Alexa is visszatérő vendég a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Julie kisasszony után pedig ismét Strindberg-darabot rendez: mégpedig A pelikánt, amelynek premierjét 2016 februárjában tartják a stúdióteremben. Több klasszikus rekviemből (Mozart, Verdi, Brahms és mások műveiből) áll össze a Rekviem munkacímű előadás, amelyet a franciaországi származású, az Amerikai Egyesült Államokban élő Tony-díjas Dominique Serrand rendez. Ősbemutatót is tartogat az évad, Dragomán György Kalucsni című drámáját Szász János, a Woyzeck, a Witman fiúk és A nagy füzet című filmek rendezője viszi színre. – Új filmjének forgatását márciusban fejezi be, majd áprilisban elkezdődnek a próbák – jegyezte meg Tompa Gábor. A színház honlapján közzétett műsor szerint hamarosan Dragomán Györggyel, A fehér király, a Máglya és a Kalucsni szerzőjével is találkozhatunk: október 8-án Visky András, az intézmény művészeti vezetője beszélget vele. Jövő májusra egy másik produkcióval is készülnek, Szilágyi Domokos Öregek könyve című művét – kétszereplős formában – Mihaela Panainte állítja színpadra a stúdióban. Jurij Kordonszkij Amerikában élő orosz rendező az évad végén fog hozzá egy orosz dráma színreviteléhez, ennek bemutatóját a 2016/2017-es idény elején tartják majd. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 16.Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítaniKötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral. – Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól? – Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének. Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot). – Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok? – A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást. Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké. – A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak? – Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág. – Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók… – A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán. A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön. Pál Bíborka Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. január 30.Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikatInterjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről. – Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul? – Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét. Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni. – Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia? – Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt. – Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként? – Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta. Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van. Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik. Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is. – 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben? – Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak. A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek. Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított. – Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból? – Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról. A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat. – Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében? – Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem. Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik. – Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben? – Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes. Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra. – Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében? – Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen. Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében. Niculina Ţînţar Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens. Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2017. november 7.Bodolai Balázs kapja a Bánffy Miklós-vándordíjatAz Amerika című előadásban alakított szerepéért Bodolai Balázsnak ítélte a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti tanácsa a 2015/2016-os évad Bánffy Miklós-vándordíját. A 2015. november 2-án bemutatott, Franz Kafka regény alapján készült Amerika című előadásban Bodolai Balázs Karl Rossmannt alakítja. Michal Dočekal rendező így nyilatkozott az előadásról: „Karl Rossmann – mi vagyunk. Mi, a kommunista rendszer országaiból huszonöt évvel ezelőtt, akárcsak Karl, nagy lelkesedéssel és várakozással léptük át a szabad világ kapuját, de hamarosan felismertük annak – vagyis az oly nagyon vágyott „Amerikának” – határait, útvesztőit és veszélyeit. Mára elkerülhetetlenné vált a kérdés, hogy az eltelt negyed évszázad alatt megélt kudarcainkat és csalódásainkat nem mi magunk okoztuk-e?” A díj átadására november 12-én, vasárnap a 19 órától kezdődő Amerika előadást követően kerül sor a kolozsvári színház nagyszínpadára épített stúdiótérben. A Bánffy Miklós-vándordíjat 1992-ben, a színház megalakulásának 200 éves évfordulóján alapította az intézmény művészeti tanácsa, a testület évente titkos szavazással dönt az előző évad legkiemelkedőbbnek ítélt művészi teljesítményéről. Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 20.Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városaSzoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják. Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra. Jobbra Iancu, balra a katona Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát. Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra. A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű. Román párra várva A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”. Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt. Hivatalos lajstrom helyett Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé. Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban. ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni. Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész. De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes. Nincs hely a művészetnek Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított. A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan. Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek. Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro lapozás: 1-7
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
